|
Szerző: Kelenik József
A lőfegyverek forradalma
A kézi tűzfegyverek megjelenése és tömeges alkalmazása a korábbi évezredekhez képest teljesen átalakította a haditechnikát. Míg az első tűzfegyverek nem voltak másra alkalmasak, mint rémületkeltésre, a 16. században elterjedt puskák már valódi távolra ható lőfegyverek voltak, s átütötték a nehéz páncélzatot is, értelmetlenné téve azok használatát. A kard ugyan még évszázadokig ott maradt a katonák oldalán, de a "becsület mezején" a sortüzek ropogása és a golyók sivító hangja közül egyre ritkábban hallatszott ki az acél csattogása.
1522-ben Bicoccánál sorakozott fel egymással szemben az Itália birtoklásáért 1494 óta versengő Francia Királyság és a Habsburg Birodalom hadserege. A császári csapatok egy sáncokkal is körülvett mélyút mögé állították fel csapataikat. A francia sereg gyalogságát 8000 bátorságáról híres svájci pikás alkotta. A svájciak, csakúgy mint korábban, ekkor is egyetlen heves rohammal akarták elsöpörni az ellenséget. A két hatalmas, 4-4 ezer embert magába foglaló négyszög a saját erejébe vetett hittel, a győzelemhez szokottak lendületével támadott.
Ám az ellenfél sáncai mögött - a megszokottól eltérően - nem pikások, hanem négy egymás mögötti sorban spanyol muskétások várták őket. Már csak ötven-hatvan lépést kellett volna megtenni, amikor az árok mögül felhangzott a kiáltás: Fuego! Fuego! Tüzelj! Tüzelj! Mintha szétrobbant volna a sánc, szörnyű dörrenéssel száz meg száz kétarasznyi lángnyelv villant fel és tűnt el azonnal a sűrű, kékesfekete füstben. A tömegben egyetlen golyó sem tévesztett célt. A négyszögek a halottakon és haldoklókon átgázolva hömpölyögtek tovább, de a lángnyelvek sora még háromszor felvillant. Mire az utolsó sortűz füstje eloszlott, háromezer katona holtteste hevert a mezőn. Úgy haltak meg, hogy az ellenségnek a közelébe sem jutottak.
Bicocca után a sok háborút megélt katonák döbbenten, de egyre növekvő tisztelettel adták szájról szájra a hírt, hogy az addig csak afféle nagyot pukkanó, füstöt köpő játékszernek tartott lőfegyverekkel hogyan morzsolták fel veszteség nélkül a harcmezőkön verhetetlennek tartott svájci gyalogság legjobb egységeit. A katonák többsége mégsem hitte, hogy a nehézkes lőfegyverek valaha is számottevő tényezők lehetnek a harcmezőn. A kételkedők azonban hamarosan véres és meggyőző leckét kaptak.
1525-ben a paviai csatában ismét lőfegyverekkel került szembe a csataterek közel fél évezrede korlátlan ura, a lovagi módon harcoló nehézlovasság. A francia lovagok 2-3 falu árát érő drága páncéljait úgy lyuggatták át a spanyol muskétások, hogy egy lövedék gyakran két egymás mögött álló lovat vagy katonát is leterített. A legjobb fegyverzettel, legkitűnőbb harci morállal és legnagyobb katonai rutinnal rendelkező lovagság szenvedett itt korszakos jelentőségű vereséget.
A lőfegyverek térhódításának ilyen siker után semmi sem állhatta útját. Bár a korabeli katonai szakértők - különösen a nemesi származásúak - kifejezett ellenérzéssel viseltettek a tűzfegyverek iránt, a század közepére a gyalogoscsapatok közel fele, a század végére pedig legalább 65-70 százaléka harcolt lőfegyverrel. A coutras-i ütközetben a 15-20 méter távolságból eltalált páncélos lovasokat a muskétalövések ereje a szó szoros értelmében kiröpítette a nyeregből. A muskéta "csaknem egy inch [2,54 cm] átmérőjű golyója úgy zúzott szét csontot és húst, ahogy soha semmiféle íj nem volt képes, becsapódásának ereje csaknem biztosan leütötte a lábáról azt, akit eltalált, még akkor is, ha a golyó nem ért csontot".
A muskétások már 300-350 méter távolságból tüzet nyithattak. A több száz, több ezer fegyverből leadott sortüzek a nagy tömegben haladó, páncélt nem viselő katonák soraiban már ilyen távolságból is képesek voltak jelentős károkat okozni. A hatás szempontjából ugyanis mindegy volt, hogy az ellenséges négyszögön belül egy-egy lövés kit talált el. A távolság csökkenésével viszont egyre pusztítóbbá vált a tüzelés. A találati valószínűség is egyre javult, 100 méteren belül már minden második lövés célba ért.
Akit ilyen távolságon belül muskétalövés ért, az jobban járt, ha azonnal belehalt. A lágy ólomgolyók ugyanis a becsapódáskor szétlapultak, így saját méretüknél jóval nagyobb sebet ütöttek. A sebballisztikai modellkísérletek szerint egy 17,5 mm átmérőjű ólomgolyó 9 méteres távolságból 60 mm átmérőjű, azaz kb. tenyérnyi időleges kimeneti nyílást hagyott maga után. Az ilyen lőtt sebek orvosi ellátása pedig a korban rendelkezésre álló eszközökkel teljesen kilátástalan volt.
A lőfegyverek amúgy is elborzasztó hatását a katonák fortélyai még félelmetesebbé tették. A puskákba és muskétákba gyakran 2-3 golyót vagy durva sörétet töltöttek, ami közelről a páncélt nem viselő katonák között irgalmatlan pusztítást végzett. A nagy erejű muskétákból "láncos" golyót is kilőhettek. Két átfúrt ólomgolyót egy 10-15 cm hosszúságú dróttal összekötve töltöttek a fegyverbe. A drót nem engedte a golyókat egymástól eltávolodni, s a pörgő-forgó lövedék minden útjába eső dolgot elkaszált.
A lőfegyverek gyors és tömeges elterjedéséhez a hatásosság és a sokoldalú felhasználhatóság mellett hozzájárult az is, hogy a 16. század közepére, második felére értek be a nagy földrajzi felfedezésekkel megindult gazdasági-társadalmi változások. Az európai ipari fejlődés eredményei, a technikai, technológiai újítások, a megújuló munkaszervezés megteremtették a gazdasági hátteret az olcsó tűzfegyverek tömeges előállításához. A gazdasági átalakulásokkal egy időben, nem kis részben azok hatására pedig olyan szociális erjedés, illetve demográfiai változások sora indult meg, amelyek a tömeghasználatra alkalmas olcsó fegyverzet mellé megteremtették a zsoldoshadseregek toborzásához szükséges nincstelenek tömegeit.
Ebben az időszakban, ha a zsoldos fegyver nélkül állt szolgálatba, felszerelését a toborzást végző ezredestől kellett meglehetősen borsos - gyakran 2-3 havi zsoldot kitevő - áron megvásárolnia. Aki tehát a katonáskodást választotta hivatásául, sokkal jobban járt, ha fegyverzetét saját maga szerezte be. Mivel a gyalogság általában a legrosszabb anyagi helyzetű rétegekből verbuválódott, érthető, hogy a katonák - ha egyáltalán módjukban állt a vásárlás - az egyre kedvezőbb áron elérhető lőfegyvereket részesítették előnyben.
A jelentkezőket azonban nem kizárólag a drága fegyverzet riasztotta el a pikás szolgálattól. A harcmezőn egy lövész jóval szabadabbnak, aktívabbnak érezhette magát. Mozoghatott, fedezhette magát vagy viszonozhatta a tüzet. Nem így a pikás, akinek előreszegezett fegyverével moccanás nélkül állnia kellett a lovasság rohamait, nem mozdult, ha ágyúgolyók zúgtak a sorok között, s nem hagyhatta el a helyét akkor sem ha az ellenség lövészei "pikája hegye előtt" töltötték fegyverükbe a neki szánt golyót. E veszélyes szolgálatot tehát a magasabb zsold sem tette mindenki számára vonzóvá.
A korszak legnagyobb tűzerejű kézi lőfegyverei az Egri csillagokból is jól ismert ún. szakállas puskák voltak. Nevüket a cső alsó felére hegesztett szakállszerű csőnyúlványról kapták, amelyek a fegyver erőteljes visszarúgását voltak hivatottak csökkenteni. Tüzeléskor ezt a fal vagy lőrés peremébe kellett akasztani, nehogy a visszalökőerő eltörje a lövész vállát.
16-17. század szakállasai 20-25 mm átmérőjű ólomgolyók kilövésére voltak alkalmasak. Hosszuk 1,5-2 m között, súlyuk pedig 15-20 kg között ingadozott. Ezek az impozáns méretű fegyverek a korszak várháborúinak nélkülözhetetlen eszközei voltak. Töltésüket, irányzásukat - mint minden más kézi lőfegyverét - egyetlen katona végezte. A nagy lőtávolság és átütőerő elsöprő fölényt biztosított számukra a többi kézi lőfegyverrel szemben. A szakállasok hatásosság tekintetében nem sokkal maradtak el a legkönnyebb mezei lövegek, a falkonéták mögött.
A szakállas puska nem igényelt előre kiépített tüzelőállást, fekve, romok között megbújva, futóárokból vagy lőrés mögül egyaránt tüzet lehetett nyitni vele. Viszonylag kis mérete lehetővé tette, hogy a veszélyeztetett pontok közelében nagyobb számban alkalmazzák. Már 2-3 fős csoportok kialakításával is szinte folyamatossá tehették a tüzelést. A legjobban célzó lövészek tüzeltek, segítőtársaik pedig a fegyverek újratöltéséről gondoskodtak.
A 16. századi ostromok harci cselekményei jórészt a falaktól számított 200-250 méteres sávban, a kézi lőfegyverek hatásos lőtávolságán belül játszódtak le. E távon belül a hosszú csövű szakállasok előnyei vitathatatlanok voltak. Gyalogos támadás esetén ugyanis 4-500 méteres lőtávolságuk lehetővé tette, hogy már a lövegekkel egy időben tüzet nyissanak a rohamoszlopokra. Hatalmas átütőerejükkel rettegésben tartották az ostromsáncokon dolgozó katonákat, hiszen 100-150 méteren belül a szakállasok nehéz ólomgolyói még a 10-15 cm vastag deszka-, illetve gerendafedezékek falát is átütötték. A könnyebb, messzebbre szálló vas- vagy kőlövedékkel tüzelve a szakállasok képesek voltak elérni a kézi lőfegyverek célzott lőtávolságán - 300-500 méteren - kívül tevékenykedő ellenséges csoportokat, illetve az ostromlövegek kezelőszemélyzetét is.
A 16. század utolsó harmadától már a muskéta uralta a harcmezőket. Az új fegyver feltehetően a szakállasokból fejlődött ki, úgy, hogy annak méreteit az emberi teherbíró képességhez igazították. Megtartották, legfeljebb kissé csökkentették a csőhosszt és a kalibert, jelentősen vékonyabbra formálták azonban a csőfalat. A gyengébb cső miatt kisebb lett a felhasználható lőportöltet, miáltal a visszalökőerő olyannyira lecsökkent, hogy a lövész már képes volt a fegyvert a vállával megtartani. A másfél méter hosszú fegyver csövét azonban egy puskavillára kellett támasztani, mert jelentős, 8-10 kilogrammnyi súlya miatt szabad kézzel nem lehetett célra tartani. A muskéták a század kilencvenes éveiben már csak 6-7, a 17. század első évtizedeiben pedig már csupán 4-5 kilogrammot nyomtak. Ezt részben a fémmegmunkálás és a lőporgyártás fejlődése, részben pedig az tette lehetővé, hogy a páncél alulmaradt a lőfegyverekkel folytatott versenyben. 90-100 méteren belül ugyanis a muskéták minden viselhető súlyú páncélt átütöttek.
A kézi lőfegyverek másik nagy csoportját a muskétánál könnyebb, alátámasztásra, puskavillára nem szoruló fegyverek alkották. A sokféle ágyazati forma, a típusonként eltérő hossz, űrméret és a különféle lakatszerkezetek kombinációja hihetetlen sokszínűséget teremtett. Egyetlen közös vonásuk - nevezzék ezeket a fegyvereket akár hakennek, arquebusnak, calivernek, akár petronelnek -, hogy tulajdonosuk szabad kézből, feltámasztás nélkül tüzelhetett velük.
Korszakunkban a könnyebb kézi lőfegyverek és a muskéták között csak méretbeli különbségek voltak. A lövészek jellemző fegyvere az általában kanócos, 1,2-1,5 méter hosszú, 2,5-4 kg súlyú, 14-18 mm űrméretű könnyű puska volt.
A lovasság fő fegyverének a másfél, két kilogrammot nyomó keréklakatos pisztoly számított. Ezek az 50-60 cm hosszúságú, 11-14 mm űrméretű fegyverek azonban inkább csak a közelharc eszközei maradtak.
A könnyű kézi lőfegyverek egy érdekes alcsoportját az ún. Birsch- vagy Pirsch-puskák képezik. Ezek a minden esetben keréklakatos, sajátos ágyazatú fegyverek eredetileg vadászat céljára készültek. Kis súlyuk (3,5-4 kg), kisebb űrméretük, de viszonylag hosszú csövük, a célra tartást biztosabbá tevő speciális ágyazatuk és gyakorta huzagolt csövük azonban jelentősen megnövelte találati valószínűségüket. Ezeknek a fegyvereknek igényes és pontos kidolgozásuk miatt természetesen jóval magasabb volt az áruk is, így jobbára csak a speciális feladatokkal megbízott "mesterlövészek" kezébe jutott belőlük.
Az automata fegyverek korában élő ember számára talán érthetetlen, hogy a katonák miért ragaszkodtak közel két évszázadon keresztül a kanócos gyújtású fegyverekhez. Hiszen a kanóc túlságosan érzékeny volt: nemcsak az eső vagy a hó, hanem a párás, ködös levegő is átnedvesítette, nyirkossá tette, szélben viszont túl hevesen izzott, szinte szórta a szikrát. Emellett a lövésznek harc közben állandóan ügyelnie kellett, hogy a kezében tartott izzó kanóc töltés közben fel ne lobbantsa a lőport. Tüzeléskor pedig előfordulhatott, hogy a túl rövid kanóc nem ért bele a serpenyőbe, vagy a fellobbanó lőpor elfújta, illetve letépte a kanóc izzó végét.
Mivel egy óra alatt - a minőségtől függően - 30-60 cm kanóc is elégett, ez a gyújtási mód nem volt éppen gazdaságosnak nevezhető. A felsorolt nehézségek ellenére végtelen egyszerűségük, megbízhatóságuk és olcsóságuk miatt a kanócos lakattal felszerelt fegyverek a világ eleddig leghuzamosabban használt, legáltalánosabban elterjedt lőfegyverei. Az első példányok a 15. század utolsó harmadában jelentek meg, de Japánban még a 19. század második felében is készítettek kanócos gyújtású fegyvereket.
A korszak másik elterjedt, de bonyolultabb és jóval drágább lakattípusa az ún. keréklakat volt. Ennek lelke egy acélból készült, finoman fogazott vagy barázdált forgó kerék volt, amely a kakas pofái közé szorított piritből csiholta a gyújtáshoz szükséges szikrákat. A meglehetősen összetett szerkezet számos hibalehetőséget rejtett magában. A korai konstrukciók például oly érzékenyek voltak, hogy felhúzott állapotban egy-egy nagyobb ütésre, rázkódásra is elsültek. Ezt a problémát egy biztosító mechanizmus beépítésével hamarosan megoldották, de a kerék gyors kopásán és piszkolódásán nem tudtak segíteni. Mivel e szerkezetet elvileg korlátlan ideig tűzkész állapotban lehetett tartani, és így előkészítés nélkül bármikor használható volt, lehetővé vált a lovasság tűzfegyverekkel történő felszerelése is.
A 90-120 cm hosszúságú, keréklakatos puska lett a lovas lövészek fő fegyvere. A katona a vállán keresztbe vetett széles szíjon vagy a nyeregkápára akasztva viselte a fegyvert. Általában a vállszíjhoz vagy az övhöz rögzítették a lőportartót és a felporzószarut, a golyókat tartalmazó zacskót, illetve a keréklakat felhúzására szolgáló kulcsot. A 16. század utolsó harmadától gyorsan terjedt a töltést meggyorsító, előre elkészített töltések, korabeli kifejezéssel patronok használata.
A nyeregkápa előtti tokokban elhelyezett 1-2 vagy több pisztoly részben a tűzerő fokozására, részben a lovas önvédelmére szolgált. Harcban a lövészek soronként előrelovagoltak, tüzeltek, majd az egység utolsó sora mögött újratöltötték fegyvereiket. A tüzelési és töltési fogásokat természetesen a ló mindenféle járásmódja mellett - tehát vágtában is - végre tudták hajtani. Különösen a lassan mozgó vagy harcrendben álló gyalogos egységek voltak ily módon hatásosan támadhatóak. A keréklakatos pisztoly tette képessé a lovasságot az addig áttörhetetlen pikás harcrendek megbontására, illetve a gyalogsági tűz viszonzására. A német lovasok fegyverzetét a kardon kívül 2-3, olykor 5-6 keréklakatos pisztoly alkotta.
A muskétások felszereléséhez két lőporos flaska tartozott. A nagyobbikban a töltethez, a kisebbikben a felporzáshoz szükséges lőport tartották. Mivel a 16. század végi katonai lőportartók adagoló szerkezetének nagysága általában a fegyver fajtájához igazodott, fontos volt, hogy a fegyvereket a hozzájuk tartozó palackból töltsék. A flaska egy kúpos, mindkét végén lezárható fémcsövecskében végződött, amelyben pontosan az adott fegyver egy töltetnyi lőporadagja fért el. A lövész fejjel lefelé fordította a palackot, a cső alsó végén lévő rugós tolózárat elhúzta, így az megtelt lőporral. Az elengedett alsó retesz zárta a palackot. A felső, szintén rugós csappantyú kinyitásával a lőport máris a fegyverbe lehetett tölteni (a gyakorlatban mindez másodpercek alatt lezajlott). Ezután következett a golyó, majd fojtásként kóc vagy egy-egy kisebb darab filc, esetleg vászon. Néhány erőteljes ütés a töltővesszővel tömörítette a töltést, illetve a csőbe szorította a lágy ólomgolyót. A fegyver serpenyőjébe finom gyújtólőport szórtak, majd a kakas pofái közé szorították a kanócot, s máris lehetett tüzelni.
Az ún. bandolierek néhány másodperccel rövidebbé tették a töltési időt. Ezeken a 3-4 ujjnyi széles bőr vállszíjakon 10-11 bőr bevonatú, fedeles fatokocska lógott, mindegyik pontosan egy-egy lövésnyi lőporral töltve. A golyókat tartalmazó zacskó, a tisztítóeszközök és a gyújtólőporral teli kis palack a vállszíj alján, a katona jobb csípőjének magasságában függött.
Vége
|
Vissza
kultúra.hu
